A villámok fővárosa

A legtöbb villám a dél-amerikai földrészen, azon belül is Venezuelában csap le. Az itt található Maracaibo-tó a legelektromosabb vidék, itt percenként 27 villámlás is történik. Ezzel pedig bolygónk legnagyobb villámkoncentrációjú pontjaként jegyzik a Guiness Rekordok Könyvében.

A Catacumbo-folyó és a Maracaibo-tó közös pontján percenkénti 28 villámcsapást is mértek, és itt tulajdonképpen egész évben dörög az ég. Az esztendő 260 napja viharos, ezeken a napokon több ezer villám is lecsap a vidékre. Kutatók már régóta keresik a választ a jelenség kialakulásának kérdésére.

A szakértők a Föld vihartérképének kidolgozása előtt egyhangúan úgy vélték, bolygónk legviharosabb pontja a közép-afrikai Kongói Demokratikus Köztársaságban lévő Kifuka hegyen található falu, ahol négyzetméterenként 158 villámcsapást mértek évente. Azonban a hosszú meteorológiai adatsorokon végzett részletes számítások bebizonyították, nem Kifuka faluja a viharok fővárosa, hanem a venezuelai Catacumbo-folyó és a Maracaibo-tó találkozásának pontja.

Szakértők több évtizede próbálnak rájönni a különös természeti jelenség okára, az 1960-as években például arra jutottak, hogy a felszín alatti kőzetek urántartalma vonzza az elektromosságot, így a villámcsapásokat is. Manapság már úgy vélik, a talajszint alatt lévő olajtáblák metánja erősíti fel a tó levegőtömeg vezetőképességét, ami így a villámok centrumává válik. Persze még egyik állítás sem nyert bizonyítást, így az általános megközelítés szerint a viharok kialakulásának fő okai a vidék geográfiai tulajdonságai, a jellemző szélirány, és az erős feláramlások (illetve mindezek együttese).
Dr. Daniel Cecil (aki a Globális Hidrológiai és Klíma Központ villámlások természetét kutató csoportjának egyik kollégája) úgy véli, bolygónk viharos pontjainak sűrű villámlásai kizárólag a helyszín tulajdonságainak köszönhetők, vagyis a helyek lejtői, vagy a partvonalak tagoltsága mind-mind hozzájárulnak az extrém időjárás kialakulásához, hiszen befolyással vannak a levegő áramlására, a meleg és a hideg levegő találkozására.

A Maracaibo-tó a Karib-tenger és az Andok mellett található, három oldalát pedig helyláncok veszik körbe. Ezen a helyen a forró trópusi napsugárzás, a tó, és a környék mocsaras területei miatt nagymértékű a párolgás. A tenger felől érkező légáramlatok ezt a meleg, párás levegőt a hegyláncnak lökik, melyek ennek következtében szintén felmelegednek, és összevegyülnek a hűvösebb hegyi levegővel. Ebből a levegőkeveredésből alakulnak ki a viharfelhők (vagyis cumulonimbusok), amik akár 12 kilométer magasságba is elérhetnek. Ezen ártalmatlannak tűnő, fehér, fodros, tetejükön üllőszerűen kiszélesedő felhőtornyok belsejében hatalmas elektromosság zajlik, ami földbe csapó villámokat eredményez.
A dörgés a villámlást követi, ami akkor alakul ki, mikor a villám hője (ami egyébként háromszor akkora, mint a Nap hője) összenyomja az azt körülvevő légtömeget. A dörgés és a villámlás mellett pedig megjelenik a jégeső és a felhőszakadás is.

A szinte egész esztendőben zajló villámcsapások miatt volt idő, mikor Catacumbo-t navigációs, tájékozódási pontként is használták (főként a tengerészek, gyarmatosítók), hiszen villámait 400 kilométeres távolságban is látni lehetett a nyílt tengeren.

A villámgócok ellenére azt állítják a jelenséget helyszínen szemlélődők, hogy az itteni viharok tulajdonképpen csendesnek mondhatók. Ez azonban csak illúzió, hiszen valójában a hanghullámok (amiknek lassú a sebessége: 330 m/s a fény 300.000 km/s sebességéhez képest) némi távolság mellett a sűrű légtömegnek köszönhetően elnyelődnek, a távoli szemlélődőknek érzékelhetetlenné válnak.